2017. október 11., szerda

Álmokkal és álmodozások nélkül

Az alvás közben átélt álmaimról hosszan tudnék mesélni, mert én mindig álmodom, legfeljebb nem mindegyikre emlékszem élesen. Sokszor álmodom lépcsőkről, ami akár lefelé, akár fölfelé vezet, meredek, és látszólag lehetetlen haladni rajta. Sokszor megyek álmomban vasúti sínek melletti úton, mindig szorít az idő és mindig tudom, hogy nem fogok odaérni. Sokszor vannak jelen álmaimban a szüleim, a nagymamám és mostanában a bácskai nagynénéim. A cselekmény legtöbbször a rákosligeti ház környékén lévő utcákon zajlik, de az utóbbi időben gyakran apám bácskai szülőfaluja a helyszín. Ezeket már régóta nem is próbálom megfejteni, bár az éppen aktuális lépcsős álomra már álmodás közben is lemondóan legyintek, mert  tudni vélem a jelentését.  

Az álmodozások pedig távol állnak tőlem. Nekem a valóság kell,  semmit sem tudok kezdeni azzal, amire nincs reális esély, ilyen voltam már fiatalon is, ma pedig még sokkal inkább elutasítok mindenféle "haszontalan" és esélytelen álmodozást. 

Mégis, egyetlen gyerekkori álmom nekem is volt: nagyon szerettem volna rádióamatőr lenni. Ez akkor volt, amikor még azt hittem, rádióamatőrnek lenni, az egy foglalkozás, rendes kenyérkereső szakma. Olyan ember, akinek csak az a dolga, hogy ül a csodagép előtt, fölötte a háztetőn antennaerdő, ő meg csavargatja a gombot és a vijjogó, sistergő, recsegő hangok közül kiszűri a világ másik feléről bejelentkező kolléga hangját. Mert az egészben ennek volt a legnagyobb varázsa: hogy ugyanakkor, egyazon időben beszélni olyasvalakivel, aki sokezer kilométer távolságban ül egy ugyanolyan készülék előtt és ugyanúgy tekergeti a gombokat.
Aztán később rájöttem, hogy ez nem szakma, hanem szórakozás, sport, szenvedély és nem fizetnek érte. De ahányszor rádióamatőrről hallok, vagy még inkább, ha filmen, tévéműsorban igazi, élő rádióamatőrt látok, mindig megjelennek előttem apám rádiós újságjai, melyek lapjain a frekvenciákat böngésztük, meg a QSL-azonosítókat és a világ minden táján élő amatőrök élményeiről, nagy fogásairól olvastunk.
Egy időben terveztem, hogy műholdvevőt és parabolaantennát szerzek be, de ha a szívemre hallgattam volna, legszívesebben rádiós antennákat vettem volna inkább. Meg adó-vevőt sok-sok hozzávaló kütyüvel.

Amikor tizenévesek voltunk, örökösen az élet nagy dolgait ragoztuk, álmodoztunk, elképzeltük és részletekbe menően kiszíneztük a saját jövőnket - pontosabban a többiek, az osztálytársaim álmodoztak, elképzeltek, színeztek, én meg mindig csak azt éreztem, hogy nem érzek semmit, nem tudom elképzelni a jövőmet. Még mondtam is nekik, hogy biztos azért van ez, mert nem fogom megérni a felnőttkort. Lehülyéztek és igazuk volt, mert bár akkor nem látszott lelki szemeim előtt semmi ebből, nagyon is felnőttem, sőt még most itt vagyok. De rádióamatőr, az már nem leszek.

3 megjegyzés:

Kriszta írta...

Azt hiszem, 1957-ben jelent meg egy regény "Ha a világon mindenki ilyen volna" címmel (úgy tudom, később film is készült belőle), ami a rádióamatőrök világát mutatja be nagyon vonzón, érdekesen. Arról szól, hogy egy halászhajón, kint, a tengeren, megbetegszenek a matrózok, és az életmentő szérumot a párizsi Pasteur-intézetből kell odajuttatni. A hajón is van rádió adóvevő, szerte a világon pedig összefognak a rádióamatőrök, hogy a szérum útjának megszervezésével megmentsék őket. Nagyon szerettem ezt a könyvet és azt a világot, amit leírt.

klaribodo írta...

Jó lenne megint ilyen áttételes, ugyanakkor nagyon érdekes alaphelyzetből induló történetet olvasni (tapasztalni??) az összefogásról.

Rozsa T. (alias flora) írta...

Ági, valahogy én is nehezen képzeltem magam mindig a jövőbe. Talán nem láttam biztatónak, lelkesitőnek. Inkább a napokat vettem, egyiket a másik után, mint az akadályokat... Nem mertem hinni valami igazán szépben, nehogy csalódjak. Most is így van valahogy...