2017. május 11., csütörtök

Úgy szerettem volna!

Az egyenruhafélék, amikhez közöm volt - egy kivétellel - nem nagyon hoztak lázba, amit pedig szerettem volna, az nem jött össze.

Ha ideszámítjuk ezt is, akkor, természetesen, főleg és mindenekfölött, volt az iskolaköpeny. Sötétkék, világoskék, nylon vagy rendes anyag, legombolható ujjal, legombolható piroskockás és fehér gallérral, zsebekkel, övvel vagy öv nélkül, mikor mit kínált az Úttörő Áruház vagy a Hófehérke boltok. Nem hagytak bennem mély nyomot, mindenki ezt hordta, kész. És akkoriban nagyjából egy nívójú volt még az alatta hordott ruha is.
A gimnáziumban végképp csak az "iskola"köpeny szerepét töltötte be, mert bent tarthattuk az iskolában, az osztályban hátul, a fogasra akasztva. Hiszen, szinte mindannyian naponta vonatoztunk, buszoztunk falvakból, másik városból, nem hiányzott, hogy még ezt is hurcibáljuk.

 Azonban ugorjunk vissza az időben, amikor is az alsó négy osztályt valódi egyenruhában jártam ki, mégpedig szürke blúzban és sötétkék szoknyában. Soha annyi szürke blúzom nem volt, mint azokban az években! Azóta se veszek föl ilyet. Akkoriban volt divatos anyag a banlon (full műanyag), ez volt a legstrapabíróbb, legkezelhetőbb és még meleg is volt, ilyenekben pompáztunk mindannyian. (Ki tudja, miért voltak képesek ekkorka gyerekeknek szürke blúzokat, ingeket gyártani, de talált mindőnk szülője, tehát kellett legyen.) Második osztálytól, amikor kisdobobosok lettünk, kötelező volt már mindennap a nyakkendő is. A sötétkék szoknyát is olyan komolyan vették, hogy amikor farkasordító telek voltak (mert, ugye, akkor még voltak? ;) úgy mentünk iskolába, hogy alul a mackónadrág, fölötte a szoknya. Beérve pedig le kellett venni a mackót, és szép szoknyácskában lenni egész nap.
Ez az egész egyenruhás fakszni azért történt, mert mi gyakorlóiskola voltunk. Megadták a módját, íme, a bizonyság az elsős osztályképről.

És egy újabb nagy ugrás (ez most egy ilyen ugrálós poszt, bocsi): én úgy, de úgy szerettem volna matrózblúzt hordani! Pontosabban én annyira, de annyira szerettem volna tengerész lenni! Dehát mit csináljon az ember egy egykori vizicserkész, aztán hajós, majd hajógyári édesapával? Azt hiszem, ez az a furcsa helyzet, amikor a vér is vízzé válik :)
Gimnazista koromra már megértettem, hogy mégse ez lesz az én pályám, de legalább a matrózblúz meglett volna! A mi iskolánkban azonban más volt a lányok egyenruhája: fehér ing, sötétkék nyakkendő (igazi, nem olyan megkötős, mint az úttörő; a mienket az osztályfőnökünk kötözte sorra, először magán, aztán átadta :), a nyakkendőn, középen pedig az iskola jelvénye, azt szerettem. Mi azt a legviharosabb időkben is dacos-büszkén viseltük, ezért az egyért bocsátottam meg, hogy nem lehetett matrózgallérom.

És megint egy ugrás visszafelé, hogy a végére még elmondhassam, milyen különleges ajándékot kaptam, mert sokáig csak vágyódva néztem azt a ruhát, amire esély sem volt, hogy valaha is magamra ölthetem. Aztán mégis úgy fordult a világ, hogy egyike voltam annak a három lánynak, akik a mi templomunkban először állhattak szoknyában-karingben-hímzett gallérban ministrálni az oltár mellé. Ó, milyen sokáig viseltem innentől ezt az "egyenruhát" és milyen örömmel! Méltóságot adott, tartást, külsőt-belsőt is, hiszen külön meg kellett tanulni járni, mozogni is benne. Nagyon szerettem a ruhát is, a szolgálatot is.
Aztán ezt is letettem, és most itt állok a saját cuccaimban. Jó volt mindig - a ruhán át is - tartozni valahova.

6 megjegyzés:

mick írta...

Tanulság nem minden egyenruha irritáló. Vannak üdítő kivételek. Emlékszem, mennyire szerettem volna ált. isk. koromban diáksapkás lenni. Aztán lettem. Nem is kevesen csak az iskola körzetében tették fel a sapkájukat. Ők nem szerették.

klaribodo írta...

Eszembe sem jutott, hogy az egyházi szolgálattevők ruhája is egyenruha. A ministrálás olyan bonyolult, mikor mit kell csinálni, mondani, a következő mozzanatot a liturgiában előkészíteni, és még sok más. Nem féltél, hogy eltéveszted?

Kriszta írta...

Igen, Mick, voltak egyenruhák, amiket csak elviseltünk, és voltak olyanok, amiket alig vártuk. hogy végre fölvehessük.

Klári, nem féltem sose, nincs olyan emlékem, biztonságban éreztem magam (érdekes, pedig egyébként nem szerettem kiállni "szerepelni"). Ha hibáztunk is, nem dőlt össze a világ, helyrehoztuk. Persze, figyelni kellett, meg hát legtöbbször nem is egyedül voltunk, segítettük egymást. Az izgalmas akkor volt, amikor én feleltem a többiekért.

Samu írta...

Én is szerettem volna matrózblúzt, de sosem volt nekem sem, mivel nálunk, a gimiben az ünnepi öltözék sötét szoknya és sima fehér blúz volt. Így is ballagtunk. (Nem volt egyforma a blúz, csak az volt a lényeg, hogy tiszta fehér legyen.) És persze a köpeny... Az nekem is volt, 12 évig.

aliz írta...

milyen igaz , hogy az egyenruha valahova, valakikhez tartozást jelent... és az bizony jó (volt).... (most érezni igazán, mikor már nem...)

Kriszta írta...

Igen, én is így érzem, azért is írtam.