2017. március 24., péntek

Régi idők tanúi

Igazán nem akarom itt előadni a szerencsétlen csóró kisgyermek panaszait az átkos múltból, de az tény, hogy igazi íróasztalom nekem sosem volt, sőt sokáig saját asztalom sem. Amikor még egészen kislány voltam, általában nem is asztalnál írtam a leckémet, hanem a konyhában egy hokedli előtt a sámlin ülve. Főleg télen volt ez így, mivel a konyhában volt a  legmelegebb, ott folyamatosan égett a tűz a sparheltban, estefelé a platnin nagy krumplik vagy sütőtökdarabok sültek valami összetéveszthetetlen illattal töltve be a helyiséget. A hokedlire ráfért a könyvem, füzetem, meg a tolltartóm, ez utóbbi fából készült, a tetejére virágmotívum volt festve. Egészen a legutóbbi évekig megőriztem, sőt valamikor a hetvenes években újrapingáltam a mintáját, majd pedig lelakkozva szépen felújítottam és a munkahelyemen mindig az asztalomon tartottam. Nemrég döbbentem rá, hogy már nincs meg, nem tudom elhinni, hogy kidobtam volna, pedig tényleg elveszett.

Szeptemberben, szép nyárias időben gyakran ültem a teraszon egy kerek asztalnál. Ott ugyan sok minden elvonta a tanulásról a figyelmemet, de előbb-utóbb azért mindig végére értem a tanulásnak és mégis jobb volt a levegőn tölteni a délutánt még akkor is, ha közben szívesebben rajzoltam, például öltöztető babákat teljes ruhatárral, vagy frissen szedett vadgesztenyékből és gyufaszálakból mindenféle emberkéket, állatokat, házikókat vagy talicskákat gyártottam. Íme, bizonyság: ezen a képen éppen e mellett a kerek asztal mellett ülök 1955 szeptemberében.

Középiskolás éveim alatt egy varia asztalnál tanultam (van-e még, aki tudja, mi az a varia asztal?), ugyanennél, mely ma is itt áll a szobában. Nem használhattam igazi íróasztalként, mert a nagy szobában állt és így minden este el kellett róla pakolnom a szétteregetett iskolai könyveimet, füzetet, atlaszt, függvénytáblázatot, szótárt, vonalzókat, egyebeket, ugyanis a nap többi részében ő volt "az" asztal a nagy szobában. Aztán amikor délután hazaértem, ismét tanulóasztallá változott, estig megint az én iskolaszereim borították. Ott szenvedtem a nehezebb tananyagokkal, főleg a kémiával, ennél az asztalnál próbálta apám megértetni velem a vegyértékeket, gyököket, fene tudja, miféle atomok egymáshoz kapcsolódását, nem sok sikerrel, mert a kémiához finoman szólva reménytelenül tehetségtelen voltam. E mellett az asztal mellett készültem az érettségire is, májusi-júniusi kánikulában, megtámogatva anyám felejthetetlen almáspitéivel és egyéb süteményeivel, de amennyire emlékszem, még azok sem igazán enyhítették szenvedéseimet. Szóval, sok mindent átélt ez az asztal az elmúlt ötvenvalahány évben! 

Felnőttként aztán lett saját asztalom igen változatos funkciókkal: íróasztalként, rajzasztalként, varróasztalként, vasalóasztalként, esetenként barkácsolóhelyként is szolgált. Ja, és néhány évig erre szereltük fel a kötőgépet is. Ennek megfelelőek voltak a sérülései is, pár év alatt már inkább látszott valami lepusztult műhelyből a lakásba hurcolt, agyonkopott, farigcsált, lyukakkal és sebhelyekkel tarkított munkapadnak, mintsem íróasztalnak. Amikor először elköltöztünk, már nem hoztam magammal, azt hiszem, tűzifa lett belőle. Végül is, előbb-utóbb ez az asztalok sorsa.

4 megjegyzés:

aliz írta...

az elejét akár én is írhattam volna....

mick írta...

A végét pedig napjainkban tapasztaltuk. Lomtalanítás volt a kerületben. Lomizó csapatokkal, éjjeli őrökkel és mérhetetlenül sok kidobott asztallal, forgószékekkel. Álmomban ne jöjjön vissza.

aliz írta...

mick, olvastam, hogy véget is akar vetni neki a polgármester!

Rozsa T. (alias flora) írta...

Igen, a "saját asztal"! Eszembe se jutott évekig, hogy olyanom is lehetett volna! Elképzelhetetlen luxus lett volna... Most meg már minden asztal az enyém a házban...