Ha felemeltem a fejem, a napköziben
a tanári asztalra esett a pillantásom. A
katedrabútor régen valami vékony furnérlemezből készült, halvány sárga-drapp
festéssel idézték rá a fa erezetét. A katedrán Nagyika ült, ő volt a napközis
tanító néni 1954-ig. Szemüveget viselt a naplóíráshoz, ajkát szigorúan
összezárva tartotta. Amikor a délutáni szünetben megkérdezte, ki megy a Francia
utcai Népboltba kenyérért, mindjárt jelentkeztem. Persze, már mosolygott, nem
sokáig bírta a szigorúskodást. Ketten-hárman mentünk kenyérért, a napközi népe
minden délután megszavazta, mit hozzunk mellé. Lehetett választani: zsírt,
kristálycukrot, margarint, dobozos gyümölcsízt vagy Hóvirág sajtot. Nagyika fölszeletelte
a kenyereket, kétkilós félbarnák voltak, azóta se ettem olyan jót. A cukrot
mindenki egy darab papírra kapta, abba mártogattuk a frissen kissé ragadós
kenyeret. Uzsonna után takarítottunk és folytattuk a tanulást.
*
A középiskolában tanulószobás
voltam. Ha fölemeltem a fejem, a tanári asztalra esett a pillantásom. Ott ült
Vozáry Katinka néni, töri szakos tanárnő, nagyon öregecske. Ültében gyakran
elbóbiskolt.
Egy óra múlva az énektanárnő váltotta fel Katinka nénit a
katedrán. Addigra elfáradtunk a padokban, és pihenésül röhigcséltünk. Az
énektanárnő elég goromba volt. Csúfolt bennünket így: -"Hihihi, ránéztem a
macska farkára". Gyorsan megkomolyodtunk, mert a macska farka tényleg nem
nevetséges. Bár, a képzelődés már akkoriban is könnyen ment nekem, az imbolygó
csíkos farok: nahát, szóval hihihi. "Menj ki fiam a folyosóra, ott röhögd
ki magad."
Nemsokára jött a
földrajztanár. Fekete bajszos alak, szája görbe, pillantása szűkre húzott,
gyanakvó. Pfff. Otthon máshoz voltam szokva.
Három óra eltelt valahogy a tanulószobán. A jobb napokon,
hetente kétszer délután énekkarra mentem. A karvezető öreg bácsi nem tudott
fegyelmet tartani. Annyira sajnáltam szegényt, pedig milyen jó lett volna több
szólamban énekelni, de úgy, hogy a gyerekek néha bele is nézzenek a kiosztott
kottákba.
Négytől ötig, ha nem volt karének, majdnem minden nap Ilonka
néni, az osztályfőnököm jött be tanulószobai ügyeletre. Sápadt arca, dauerolt, korán őszülő haja, kedves félénk mosolya volt. Mit olvasok
mostanában, titkos otthoni polcok hátsó traktusában fölfedezett könyvekről
suttogtunk, nem ám a többi tanulnivalóról. Ez volt első gimnáziumban a
Tömörkényben. A következő évet a Ságváriban kezdte az osztály, ott minden más
volt.
Mikroélmények az iskolában: akár folytatni lehetne.
4 megjegyzés:
Jó volt olvasni a emlékidéző soraidat!
Sok-sok kép és hang, hangulat, illat-élményt bukkant fel a múltból.:) Nagyon szerettem az általános iskolámat, megérdemli, hogy meg is nevezzem: Alkotmány utcai 1.sz. Gyakorló Iskola (Pécs).
Az én Nagyikám napközis tanító néni volt. Még nyugdíj után is "beugrott" helyettesíteni, így bár nem voltam napközis, csak "ebédes", ott maradtam én is Vele.
Rég volt, szép volt...
rhumel
Mindig csodálom, hogy tudsz ilyen pontosan részletekre visszaemlékezni!... Nekem néha az az érzésem, hogy annyi mindenek kellene helyet adni, hogy kiszorítják egymást... De az is könnyen lehet, hogy csak a hely szűk nekik...
Rhumel, jó, hogy szóba houztad a pécsi iskoládat. A miénk szegedi, szemben a Rókus templommal. És az is jó, hogy egy-egy villanásra újra Nagyikáink unokái lehetünk. :)
Rózsa, nem tudom, hogy van ez. A napokban beszéltük a férjemmel, hogy fényképek vannak a fejemben. Biztos nem normális. De ő meg egy páran még igazolni tudják, hogy tényleg úgy volt, ahogy volt.
Megjegyzés küldése