Pertu vagy magázás?

Látom, az új téma - vagy inkább témavariáns - nemigen lendítette föl itt a forgalmat, hát akkor kezdem én. 

A tegezés-magázás kérdéséről napjainkban bőven van alkalom elgondolkodni, mert hamarosan ott tartunk, hogy korra és nemre való tekintet nélkül mindenki tegeződni fog. De nem volt ez mindig így. Régen szigorú szabályai voltak annak, hogy ki mikor, milyen alkalomból, milyen hosszú ismeretség után ajánlhatja fel, engedheti meg a pertut a másiknak. Már a kifejezés is: felajánlja, megengedi, már ez is azt sugallta, hogy a váltás valami engedményt jelent az addigi távolságtartásban, bizonyos mértékig való közeledést, a kapcsolatnak közvetlenebbé válását ígéri, ettől kezdve a viszony bizalmasabb lehet, a kommunikáció némileg egyszerűbbé válhat. 

Tizenéves koromban nagyon nehezen szoktam meg, hogy felnőtt férfiak magázni kezdtek. A gimnáziumban szerencsére csak némelyik férfitanár magázott bennünket, a többiek tegeztek. Aztán amikor leérettségiztünk, a volt tanáraink pár év múlva magázni kezdtek, mintha nem mertek volna már tegezni egy huszonéves felnőtt nőt. Sose tudtam ezt megszokni, sőt amikor három évvel ezelőtt az öregdiák találkozón a kilencvenhez közeledő osztályfőnököm magázva beszélt velem, azt is kifejezetten furcsának találtam, pedig hát meg lehet őt érteni, így érezte helyesnek.  

Az egyetemen volt két tanárnő, akik a negyedéves szigorlatok végeztével az eredményhirdetés után ünnepélyesen letegeződtek velünk, lányokkal (hogy a csoportbeli két fiúval hogy is történt, arra már nem emlékszem), de ez mindannyiunknak nagyon furcsa volt. Pedig alig volt köztünk korkülönbség és mégis valahogy nem tudtuk megszokni.

Amikor tanítani kezdtem, ugyanabban a tanévben került ugyanabba az iskolába a gimnáziumi politechnika-tanárnőnk. Természetesnek érezte, hogy azonnal összetegeződött velem mint kollégával. De volt egy másik, idősebb kolléganő is, akit én, mint kerületi pedagógusgyerek kicsi korom óta ismertem és világéletemben Klári néniként tiszteltem. Ő például nem ajánlotta fel a tegeződést és nekem nagyon jó volt ez így, sokkal jobban éreztem magam ebben a helyzetben, a legtermészetesebb módon csókolomoztam és klárinéniztem mindvégig. A nála is idősebb János bácsi nevű kollégám viszont egyszercsak "rámerőltette" a tegeződést, amit persze nem tagadhattam meg, bántó lett volna - na például vele kapcsolatban szinte élveztem, hogy jánosbácsiztam ugyan, miközben bátran tegezhettem. :)

No és ott voltak a saját gyerekeim, akiket a hetvenes években tanítottam. Akik ugyebár egy idő után felnőttek, közben pedig sokáig nem is találkoztam közülük senkivel. Aztán pár évvel ezelőtt az egyik osztályom meghívott a harmincéves találkozójukra és szembetaláltam magam azzal a csapat negyvenes évei közepén járó lánnyal és fiúval. Tegeződjünk, mondtam nekik, mert az a tizenvalahány év igazán nem számít. A fiúk persze nem tartják be ezt, de a lányok nyugodtan tegeznek és áginéniznek személyesen, emailben, facebook-on, mindenütt.  :)

Amikor könyvtárba kerültem dolgozni és bemutattak a közvetlen kollégáknak, volt ott az osztályon egy idősebb nő,  Edit, aki első pillantásra láthatóan anyám korabeli lehetett, az első percben nem tudtam, mit csináljak, aztán a kézfogásnál mégis megkockáztattam a tegezést és milyen jól tettem! Évek múlva szóbakerült ez köztünk, én nevetve meséltem az akkori zavarodottságomat, ő meg viccesen rámförmedt: Na, csak próbáltál volna magázni, agyon is csaptalak volna! :)

Hát kérem, a kőkorszakban ilyen bonyolult dolog volt ez. Bezzeg most, korombeli vadidegen asszonyok simán elsőre letegeznek csak azért, mert láttuk már egymást. És ahogy hallom, munkahelyen is sokkal inkább dívik az általános, kortól és nemtől szinte már teljesen független tegeződés. A hétköznapi életről nem is szólva, boltban, pultnál, pénztárnál egy igen széles korosztály válogatás nélkül tegezi egymást. De abba az igen széles korosztályba - sajnos vagy szerencsére? - én már nem tartozom bele. Most már én ajánlom fel a tegeződést a fiatalabbaknak, hátha ettől az én éveim is legalább egy kicsit feledésbe merülnek. :)