Akkor kezdődtek a gondok, amikor a szemközti szomszéd Jenei bácsi elkezdett magázni és csókolomozni. Addig jó kislányként mindig tudtam, kinek hogyan kell köszönni, különös tekintettel arra a főszabályra, hogy akivel a szüleim üdvözlik egymást, annak én is köteles vagyok köszönni. Volt ugyan az utcában egy idősebb asszony, aki az én csókolomomra mindig ilyen furcsán válaszolt: pá, édes! - de ettől eltekintve minden ment a maga útján. Ám amikor már Jenei bácsin kívül a másik szomszéd, egy 30 körüli férfi is csókolommal üdvözölt, attól kezdve egyre többen lettek azok az ismerősök, akiket ha csak tehettem, elkerültem, vagy legalább a köszönést igyekeztem megúszni. Évekig tartott, mire megszoktam, hogy már nem tekintenek gyereknek.
Jó lenne tudni "kultúrtörténetileg", de nem tudok visszaemlékezni rá, mikor jött be a tegezős köszönések közé a szia. Kisebb gyerek korunkban talán még nem volt divat, nem nagyon ismerhettük, akkoriban még szervuszt és szevaszt köszöntünk, de nagyobb iskolásként már biztos, hogy használtuk a sziát.
Amikor tanítani kezdtem, több régi ismerős tanárnővel is tegeződésre váltottunk, amivel persze a köszönés is változott. Ez egy bizonyos korosztállyal bezárólag nem volt probléma nekem, de amikor például az apámmal egykorú Erzsike néni - akit kisgyerek korom óta jól ismertem - felajánlotta a tegeződést, azt nagyon nehezen szoktam meg, még abban a formában is, hogy szervusz, Erzsike néni. Amikor pedig évek múlva otthagytam a pedagógus pályát, megkönnyebbülve váltottam vissza vele a magázásra és ez ellen ő sem tiltakozott, végül is már nem voltunk kollégák.
Mostanában a szülők általában nem szoktatják rá a gyerekeket, hogy ha ismerős felnőttel találkoznak, annak a gyerek is köszönjön. A lépcsőházban találkozunk anyukával, köszönünk egymásnak, az ötéves kislány meg rámnéz és hallgat. Persze vannak kivételek, de az se az igazi, amikor az óvodás kisfiú lazán jónapotot vet oda kívánok nélkül. A felnőttek mai köszönése is külön tanulmányt érdemelne, ott van például a helló és a pénztárosok/eladók idétlen szép napot-ja, na meg a válogatás nélküli tegeződős sziázás vadidegenek közt - de mivel itt mi a régi időkre emlékezünk vissza, ezeket most hagyjuk.
3 megjegyzés:
A szia (See you later) szuerrintem a 60-as évek elejétől terjedt el el itthon. Még mindig szebb, mint a német tüsszentésre emlékeztető Tschüss-e. A csókolom Julika néni-vel akkor hagytam föl, amikor a nálam idősebb kolleginám megígérte, hogy ha még egyszer néninek merem nevezni, akkor kikaparja a szememet, egyébként is tegeződjünk.
Úgy emlékszem én is, hogy 60 körül, vagy korábban terjedt el a szia, viharos gyorsasággal. Mi 58-ban kezdtünk egyetemre járni, és biztos, hogy azokban az években már sziával köszöntünk.
A "Csókolom Julika néni" váltások engem nem viseltek meg, igaz, idősebb nők a családunkban szintén gyakran tegezték a náluk idősebb hölgyeket "szervusz Lenke néni" felkiáltással, tehát volt ilyesmire példa a gyakorlatban.
a pá-tól én (is?) falra másztam - meg az idősebbek letegezése is sokáig zavart (a többi egyezésről meg irtam a posztomban)... minden változik, de korosztályonként sok a hasonlóság itt is...
Megjegyzés küldése